In November all the streets lament,
In November the people want to cry.
In November in Buda and Pest,
laughter, the long goodbye.
In November at the Farkasrét,
Silence of an All Souls Day Mass await.
In November with a white flower,
every grave decorate.
In November candles are burning,
The small, the plump, the thin, the imposing.
In November to the ground lower,
the dark hats of mourning.
In November there’s peace and quiet.
Cemetery, headstone, flower and cross.
In November tears of grief embrace,
All those who have been lost.
In November machine guns fired,
tanks trampled. The very ground trembled.
In November they killed and murdered.
November had crumbled.
Here in November they broke an oath,
they abused the law and trampled on rights.
In November with red and with blood,
the bonfire was bright.
In November tyranny pounded,
truncheons were shredding, jail cells were teasing.
In November on our foreheads,
brands of stars were searing.
In November fists are clenched tightly
and the palms sense a tingling sensation.
In November the dead are living.
November damnation.
(1958)
Here’s the original Hungarian poem: Novemberben
Novemberben szürkék az utcák,
novemberben szürkék az emberek.
Novemberben Budán és Pesten
nevetni nem lehet.
Novemberben a Farkasréten
halottak-napi mise-csend fogad.
Novemberben fehér virággal
fedik a sírokat.
Novemberben égnek a gyertyák,
kicsinyek, teltek, véznák és nagyok.
Novemberben földig hajolnak
a sötét kalapok.
Novemberben géppuskák szóltak,
tankok tapostak, a föld remegett.
Novemberben gyilkoltak, öltek,
november temetett.
Novemberben itt esküt szegtek,
gyaláztak törvényt, tiportak jogot.
Novemberben vörössel, vérrel
a máglya lobogott.
Novemberben erőszak vágott,
gumibot tépett, börtön kacagott.
Novemberben a homlokunkra
égettek csillagot.
Novemberben sírnak az utcák,
novemberben sírnak az emberek.
Novemberben könnyek köszöntik
az elesetteket.
Novemberben csend van és béke,
temető, fejfa, virág és kereszt.
Novemberben az álmodó rög
itt tart és nem ereszt.
Novemberben öklök szorulnak
és felbizseregnak a tenyerek.
Novemberben élők a holtak,
november fenyeget.
(1958)
Neither companion, nor ascendant,
Neither relative, nor descendant,
Forsaken and alone.
Forsaken and alone.
I exist like all men: Majestic!
Northern zenith, alien, mystic,
Enchanting distant glow.
Enchanting distant glow.
But, oh! This condition cannot stay!
I would desire myself for display,
To reveal that they see.
To reveal that they see.
So it’s all: masochism, ballad:
My one desire to be cherished,
And thus belong to one.
And thus belong to one.
Szeretném, ha szeretnének – The original Hungarian poem
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
Here’s a beautiful film that perfectly captures this emotion:
Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.
Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.
Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.
Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!
Dream – Translation by Nullus
For your love,
I would ravage my mind,
With all understanding it entails,
Sweet realm of imaginary trails;
Ripping my soul in kind,
For your love.
For your love,
I’m a tree on a bluff,
I would don its lush green foliage,
I’d endure nature’s angry voltage,
And my dear life every winter snuffed,
For your love.
For your love
A stone against the cliff,
I’d burn in subterranean flame,
Deeply feeling this eternal pain
In silent pain I drift,
For your love.
For your love,
As my soul ripped away,
I ask God my essence to restore,
With heroic virtue I’d adorn,
To willingly display,
For your love!
Run, don’t ask anything!
These trees and shades will straighten and comb,
Like rails that untangle,
The sun’s flowing hair.
Run, take your rags and laundry,
Take your fluttering bed sheets,
Far-far away,
No one is standing in your way.
Perhaps you can feel me whistle,
As I’m raging and screaming,
As I spruce up your face to a fresh red hue.
– Imagine my caress! –,
I implore you, don’t
Make it hurt.
Beszélgetés a széllel – The original Hungarian poem
Fuss, ne kérdezz semmit!
Megfésülnek a fák, az árnyak,
ahogy a fény haját
bontják a rácsok.
Fuss, vidd rongyaid, szennyes
lepedőd lobogását,
messze – messze,
nincs, aki utadba álljon.
így tán megérzel – sípolok,
tombolok, kiabálok,
s ha arcod kicsípem frissre-pirosra
– hisz simogatlak! –,
nagyon kérlek, ne
fájjon.
This poem was the inspiration for the title of the Poetry-Cast “Conversations With the Wind” . The episodes air live every other Sunday evening at 8:00 p.m. on the White Art Collective DLive Channel
Also, please visit the White Art Collective website for more information on a way array of talented musicians and artists of all genres. Please support this important project.
Song by Ismerős Arcok – Lyrics by Attila Nyerges – Translation by Nullus
As the colors in your eyes grow fainter,
On a slowly embarking morning,
Trust me; I can feel the same,
In my eyes you’re never a stranger,
When you lose sight of your purpose,
And perhaps your faith is deficient,
Step aside, take a deep breath and contemplate,
Why it’s good to live and why it isn’t.
Refr.:
Is it worth being naïve to only guess?
Is it worth living life to extreme excess?
Is it worth it for you to always acquiesce?
Is it worth it to not give and always request?
When you lose in your victory,
And I can see tears asking me “why” in your eyes;
The answer’s right here, but you didn’t notice,
Where the ancient tree and the crumbling rock dies.
You will always choose your own difficult path
And you always value an honest word,
Your humanity exists, because you improve,
You recognize the wise and the absurd.
Refr.:
Is it worth being naïve to only guess?
Is it worth living life to extreme excess?
Is it worth it for you to always acquiesce?
Is it worth it to not give and always request?
Mennyit ér? – The original Hungarian lyrics
Mikor nem látsz már színeket
Fáradtan induló reggelen;
Hidd el, hogy én is érzem,
S nekem te nem vagy idegen.
Mikor nem látod már a célt,
S tán a hited sem töretlen,
Húzódj csak félre, és úgy gondold végig,
Mitől jó élni és mitől nem!
Refr.:
Mennyit ér, aki nem tud, csak tudni vél?
Mennyit ér, aki korlátok nélkül él?
Mennyit ér, aki úgy fordul, mint a szél?
Mennyit ér, aki kér csak, de adni fél?
Mikor győztesként veszítesz,
S a "miért" könnyeit látom a szemedben;
A válasz itt van, csak nem vetted észre,
Vénülő fákban s porladó kövekben.
Magad választod a nehezebb sorsot,
És megbecsülöd az őszinte szót;
Attól vagy ember, hogy különb tudsz lenni,
És felismered a rosszat s a jót.
Refr.:
Mennyit ér, aki nem tud, csak tudni vél?
Mennyit ér, aki korlátok nélkül él?
Mennyit ér, aki úgy fordul, mint a szél?
Mennyit ér, aki kér csak, de adni fél?
Here is the original song by the band, Ismerős Arcok.
Dedicated to all the nameless roots of a tree.
Outside our vineyard, it comes back to me,
In front of our wooden shack it stood,
My old grandfather’s walnut tree.
If a thunderstorm attacks – when tying vines -
The skies rumble, the lightening cracks,
Convulsing dust smoking on the road,
As the whipping deluge batters across to explode,
Seeking refuge in the shack. From there I watch,
As the clouds above begin their fateful march.
My grandfather watched the tree.
Will the wood conquer the wind?
Old body crackled and creaked to break free,
As the wind tore apart dense clumps of branches,
Green walnuts fell, blessed harvest catches,
The ground also quaked as the tempest shook it hard,
But my grandfather’s walnut tree, worn down to the root.
Braved the storm as it stood in our yard.
Only the root must endure!
I still hear it now,
My grandfather mumbles,
No worrying, lad!
Walnuts always fall,
New walnuts will grow with every spring’s call,
Branches will always replace those that were torn,
But if the root cannot take it anymore,
My dear grandson, the walnut tree is forlorn.
Right now a storm, the wind tears and shakes,
But our leader Árpád stands his ground,
This thousand-year-old walnut tree,
Roots from the Carpathians to the Adriatic Sea,
Clinging to the land, to provide a harvest,
On the eternal Hungarian vineyard rest.
To provide life: Walnuts, branches and leaves,
Lord, give strength to this martial walnut tree!
Where a thousand walnuts fall, a million will replace,
Where a hundred branches break, a thousand will grow,
If only a maimed stump remains,
With every spring’s sweet song embrace,
My Lord, always make sure,
On this bloody, rugged battle
The root must endure!
The root must endure!
Csak a gyökér kitartson – The original Hungarian poem
A Fa névtelen gyökereinek ajánlom
Kint a szőlőnkben, emlékszem rája,
deszka kunyhónk előtt állott
öregapám diófája.
Ha vihar támadt, – szőlőkötözéskor, –
dörgött az ég, csattant a villám,
füstölt az úton a felpaskolt por,
ahogy végigverte a dörgő esőostor,
bebújunk a kunyhóba. Onnan néztem,
miként robognak a felhők az égen.
Nagyapám a fát leste.
Vajjon, elbír-e a széllel?
Recsegett, ropogott öreg teste,
a szél a galyakat csomósan tépte,
hullott a zöld dió, áldott termése,
mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:
de győzte a vihart öregapám konok,
törzsekopott diófája.
Csak a gyökér kitartson!...
Még ma is hallom, –
motyogott nagyapám,
s nem lesz baj, gyerek!
Dió lehullhat,
új tavasszal terem az ág újat,
ág is nő a letépett helyére,
de ha a gyökér nem bírná tovább,
a diófának, kisunokám, vége!
Most is vihar, szél tépi, rázza,
de állja a vihart Árpád vezér
ezeréves, öreg diófája!
Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
tapadnak a földre, hogy termés legyen
az örök magyar szőlőhegyen,
hogy élni tudjon: dió, levél, ágak…
…Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának!
Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
letörhet száz ág, ezer nő helyére,
s ha csupán a csonka törzs marad,
ha új tavasz zsendül, kifakad!
Uram, csak Te lássad,
hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
a gyökér kitartson!
A g y ö k é r kitartson!
Song lyrics by Credo-Horváth Sándor – Translation by Nullus
‘Cause the homeland is not for sale,
Not for silver coins on a scale.
‘Cause the homeland is in your soul,
Her borders carved into your whole,
A thousand years,
A thousand years of faith.
‘Cause the homeland, your cross to bear,
Your Star of Bethlehem prayer,
Armies trampled her to no avail,
Armies trampled her to no avail,
‘Cause the homeland,
‘Cause the homeland,
The Homeland is you.
‘Cause the homeland is all,
With every painful movement and crawl,
The mind doesn’t forget, but hides below,
The Homeland is you.
‘Cause the homeland is not for sale,
Not for silver coins on a scale.
‘Cause the homeland is in your soul,
Her borders carved into your whole,
A thousand years,
A thousand years of faith.
Mert a haza nem eladó – Original Hungarian lyrics
Mert a haza nem eladó.
Ezüst pénzre sem váltható.
Mert a haza lelked része,
Határait belédvéste
Ezer éve,
Ezer éve a hit.
Mert a haza kereszted is.
Betlehemi csillagod is.
Hiába tiporták hadak él,
Hiába tiporták hadak él.
Mert a haza
Mert a haza
Te magad vagy.
Mert a haza minden,
Kínokkal születő mozdulat,
Mit rejt és nem felejt az agy.
A haza te magad vagy.
Mert a haza nem eladó.
Ezüst pénzre sem váltható.
Mert a haza lelked része,
Határait belédvéste
Ezer éve,
Ezer éve a hit.
The man’s house stood on the hill and ruled. It ruled the yard, the trees, the bushes and
the gardens.
It ruled the crops, the meadows and the pastures. It also ruled the forest
which started behind the hill and stretched along the mountainside. The trees yielded fruit; the man who lived in
the house plucked the fruit from the trees and put them away for winter. He collected the vegetables and placed them in
the cellar, so the frost cannot harm them. He harvested the crops, collected the hay from
the fields and the wood from the forest. He placed everything in, or around, the house
as it was most convenient. When winter
started, he moved the animals from the pastures and provided a warm shelter in
his barn where he took good care of them.
This is how the man lived.
You must know that from spring until fall storks stood on
the house’s chimney, and a pair of swallows was nesting below the eaves. You
must also know that budding birch trees surrounded the house in the spring with
birdsong, and during the summer the scent of many flowers surrounded the house.
The house had thick sturdy walls and once a year then man whitewashed them, except where the briar rose scaled its sides. These briar roses blossomed toward the middle of June, where the scent flooded the rooms through windows that remained wide open.
For a long time this is how the house stood with the man
inside.
On a dark and cloudy fall day, when the downpour hung on
strings from the skies, two little drenched grey rats arrived from somewhere.
They arrived from far away and were cold and hungry. They saw the house and scurried in through
the open door and hid in the basement. They found ample food, ate well and soon
started to grow fat. By winter they had a brood and by spring another. The
young rats, which grew up there had already considered the house their home and
ran around the basement as if it were their own.
At first, the man didn’t even notice them. Later on he noticed that something was eating
his vegetables, but ignored it. There was enough; more than enough for the
hungry. Then he noticed a rat running along the wall. “How tiny and how timid”
– he thought. “Let them live if they want.”
As time passed, the rats multiplied. At first they dug up the basement and then they started to dig into the walls. They dug deep and twisting holes which crisscrossed each other. Some even reached the rooms. The man shook his head when he noticed the first rat hole in his room. Since he didn’t like disorder, he plugged the opening and painted over it. By the next morning the hole reappeared. The man plugged the holes three times, and the rats dug it out three times.
Then the man waved his hand dismissively and thought:
“They must also live.
And if this is good for them, so be it.”
From then on he didn’t plug the holes.
In the meantime the rats continued to rapidly multiply. The holes also multiplied in the walls of the
house. Not only in the basement, but in the storage room, the attic, and even
in the rooms at night these rats scurried about and chewed the chewable. Then, one day, when the rats started chewing
his dress boots, the man got angry and struck them with his cane. He hit one on the head and that rat died. The
rats furiously gathered over this and declared that the man is the enemy who
does not let them live, restricts their freedom, disregards their rights; that
he is a murderer, evil and selfish.
“We won’t be slaves any longer!” screamed the head rat from
atop a butter pot. “We want our freedom
and our rights!” Thus the rats decided to wage war against the man.
The man had known nothing about any of this. He soon forgot his anger, bought himself a
new pair of dress boots and didn’t care about the rats anymore. Although by this time there were many rats.
They ate all the vegetables in the cellar; they ate all the flour and cheese in
the storage room. They started gnawing at the bacon even though they knew that
this was the man’s most precious treasure which he would not even share with
his dog.
When the man noticed, he took the remainder of the bacon,
tied it to a rod and hung it on the beam. This caused great commotion among the
rats. “Impudence! Outrage!” they screamed when they realized that they cannot
reach it. “He’s steals our food, exploits us! We cannot accept this anymore!”
Thus the rats rebelled. “It’s our house!” they proclaimed among each other. “It
was always ours; we just tolerated the man who lived in it as long as he
behaved. But now enough is enough!”
Then one night, when the man was sleeping, the rats attacked him, bit him all over and chased him out of the house. They chased him far away. Then the rats proudly proclaimed to the garden, the trees, the animals, the birds and even to the flowers that from now on, according to all laws and rights, this house is not man’s country, but rat country.
Thus, they ruled according to rat tradition. They devoured everything that was edible and chewed everything in sight that was not. As expected, the cellar, the storage room, the silo were emptied. The birds moved away, the flowers withered, the walls around the house crumbled and started to blacken, and stench replaced the scent of trees and flowers. The vegetables rotted in the garden, because no one tended to them. The fruits ripened, fell from the trees and fell to the ground. The wheat fields were not harvested, the rain washed it and the wind took the seeds away. And as winter set in the rats had eaten everything that was edible and had chewed everything that was chewable. The walls were full of holes; the shingles were falling off the roof and there were gaping holes below the windows and doors. And then the rats started to starve, because there was not one grain of wheat left. A strong draft swept through the gaps around the doors while the wind whistled through cracks in the walls as snow fell through the broken roof. And these rats were helpless.
At first they started to squabble. They started to scratch and kill each other;
chew and eat one another. But finally they had no other choice. They picked up and left this ruined empire.
As expected, the man returned for the spring, repaired the
roof, cleaned the house, adjusted and whitewashed the walls, plowed the land,
sowed and planted and by the time summer arrived, the house was once again
surrounded by birdsong and scented flowers. The root cellar was once again
filled, the grain storage was full and as winter arrived, everything was as if
nothing had happened.
However, few rats remained hidden in the walls and in the
basement pits. And when the man noticed
that they were multiplying again, he thought long and hard one what to do with
them.
You must also consider wisely and act accordingly!
A patkányok honfoglalása – The original Hungarian version
(Tanulságos mese fiatal magyaroknak)
Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk. Így élt az ember.
Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.
A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.
Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott szürke patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak és éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jól laktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.
Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk – gondolta. Éljen hát ő is, ha akar.
És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta: – Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott baltájával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.
– Nem leszünk a rabszolgái tovább! – visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről. – Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. – És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad.
Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötőzte, s a rudat a dróttal felakasztotta a gerendára. Ebből lett aztán csak igazán nagy felháborodás a patkányok kőzött. – Szemtelenség, gyalázat! – kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. – Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább! – És fellázadtak. – Mienk a ház – hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!
S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak még a virágoknak is -, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, és kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra mar megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.
Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.
Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körút a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.
Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.
Ti is gondolkodjatok, s asszerint cselekedjetek!
Here’s an excellent reading in the original Hungarian:
On beggar's staff, broken cane,
We commence pilgrimage,
Hungarian Marians',
Battered heirs we came.
Around the Danube is midnight,
Hungarian twilight,
Keeping vigil is no other.
Abandoned, alone, evil pushes us to you,
Blessed Mother!
They ridiculed, they spat on that,
Which was dignified in us,
They split us nine ways,
What was complete in us,
On our torn bodies they savaged,
Ravenous predators ravaged,
Our cherished scarcity,
They're whittling our wooden coffins.
Hungarian orphan cries softens,
Our cherished scarcity.
Foreigners ridiculing,
Beloved Hungarian words.
We're forced to beg from foreigners,
Our bread and our salt,
Hungarian hands are plowing,
Aged fields for new masters bowing,
On your mountains valleys.
Others are reaping where we have sown,
We are Interlopers' servants,
On land our fathers’ owned.
Blessed Virgin, a thousand years.
You were our dear mother,
When our ancestors besought you,
Fondly embrace their tears:
Flay my skin with a hundred whips,
Just for the one,
Blessed Mother,
Request of the good Christ:
On four rivers,
On three mountains,
Eternally Hungarian,
The holy Marian song.
Az Andocsi Máriához – The original Hungarian poem
Koldusboton, törött mankón
Jövünk Búcsút járni,
Szűzmáriás magyaroknak
Kopott unokái.
Éjfél van a Duna táján,
Magyaroknak éjszakáján
Nincs más ki virrasszon.
Baráttalan, testvértelen,
hozzád ver a veszedelem,
Boldogságos asszony!
Megcsúfolták, megköpködték,
Ami bennünk szép volt,
Kilencfelé hasogatták,
Ami rajtunk épp volt,
Tépett testünk megtaposták,
Ragadozók ragadozzák
Édes-kevesünket,
Koporsónkat faragdálják.
eléd sírjuk, magyar árvák,
A mi keservünket.
Idegenek megnevetik
Drága magyar szónkat,
Idegentűl kéregetjük
Kenyerünket, sónkat.
Magyar kezek szántogatnak,
Régi rögön új uraknak,
Néped hegye-völgyén.
Más arat ahol mi vetettünk:
Jövevények, szolgák lettünk
Úr-apáink földjén.
Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
Csak ez egyért,
Boldogasszony,
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz–parton,
Három hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.
Here’s a wonderful rendition of the original poem by Sándor Sík by the Hungarian band Ismerős Arcok.
