by Géza Alföldi – Translation by Nullus
Dedicated to all the nameless roots of a tree. Outside our vineyard, it comes back to me, In front of our wooden shack it stood, My old grandfather’s walnut tree. If a thunderstorm attacks – when tying vines - The skies rumble, the lightening cracks, Convulsing dust smoking on the road, As the whipping deluge batters across to explode, Seeking refuge in the shack. From there I watch, As the clouds above begin their fateful march. My grandfather watched the tree. Will the wood conquer the wind? Old body crackled and creaked to break free, As the wind tore apart dense clumps of branches, Green walnuts fell, blessed harvest catches, The ground also quaked as the tempest shook it hard, But my grandfather’s walnut tree, worn down to the root. Braved the storm as it stood in our yard. Only the root must endure! I still hear it now, My grandfather mumbles, No worrying, lad! Walnuts always fall, New walnuts will grow with every spring’s call, Branches will always replace those that were torn, But if the root cannot take it anymore, My dear grandson, the walnut tree is forlorn. Right now a storm, the wind tears and shakes, But our leader Árpád stands his ground, This thousand-year-old walnut tree, Roots from the Carpathians to the Adriatic Sea, Clinging to the land, to provide a harvest, On the eternal Hungarian vineyard rest. To provide life: Walnuts, branches and leaves, Lord, give strength to this martial walnut tree! Where a thousand walnuts fall, a million will replace, Where a hundred branches break, a thousand will grow, If only a maimed stump remains, With every spring’s sweet song embrace, My Lord, always make sure, On this bloody, rugged battle The root must endure! The root must endure!
Csak a gyökér kitartson – The original Hungarian poem
A Fa névtelen gyökereinek ajánlom Kint a szőlőnkben, emlékszem rája, deszka kunyhónk előtt állott öregapám diófája. Ha vihar támadt, – szőlőkötözéskor, – dörgött az ég, csattant a villám, füstölt az úton a felpaskolt por, ahogy végigverte a dörgő esőostor, bebújunk a kunyhóba. Onnan néztem, miként robognak a felhők az égen. Nagyapám a fát leste. Vajjon, elbír-e a széllel? Recsegett, ropogott öreg teste, a szél a galyakat csomósan tépte, hullott a zöld dió, áldott termése, mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta: de győzte a vihart öregapám konok, törzsekopott diófája. Csak a gyökér kitartson!... Még ma is hallom, – motyogott nagyapám, s nem lesz baj, gyerek! Dió lehullhat, új tavasszal terem az ág újat, ág is nő a letépett helyére, de ha a gyökér nem bírná tovább, a diófának, kisunokám, vége! Most is vihar, szél tépi, rázza, de állja a vihart Árpád vezér ezeréves, öreg diófája! Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek, tapadnak a földre, hogy termés legyen az örök magyar szőlőhegyen, hogy élni tudjon: dió, levél, ágak… …Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának! Lehull ezer dió, millió lesz holnap, letörhet száz ág, ezer nő helyére, s ha csupán a csonka törzs marad, ha új tavasz zsendül, kifakad! Uram, csak Te lássad, hogy ezen a véres, küzdelmes harcon a gyökér kitartson! A g y ö k é r kitartson!