By Albert Wass – Translation by Nullus
(An educational fable for young Hungarians)
The man’s house stood on the hill and ruled. It ruled the yard, the trees, the bushes and
the gardens.
It ruled the crops, the meadows and the pastures. It also ruled the forest
which started behind the hill and stretched along the mountainside. The trees yielded fruit; the man who lived in
the house plucked the fruit from the trees and put them away for winter. He collected the vegetables and placed them in
the cellar, so the frost cannot harm them. He harvested the crops, collected the hay from
the fields and the wood from the forest. He placed everything in, or around, the house
as it was most convenient. When winter
started, he moved the animals from the pastures and provided a warm shelter in
his barn where he took good care of them.
This is how the man lived.
You must know that from spring until fall storks stood on the house’s chimney, and a pair of swallows was nesting below the eaves. You must also know that budding birch trees surrounded the house in the spring with birdsong, and during the summer the scent of many flowers surrounded the house.
The house had thick sturdy walls and once a year then man whitewashed them, except where the briar rose scaled its sides. These briar roses blossomed toward the middle of June, where the scent flooded the rooms through windows that remained wide open.
For a long time this is how the house stood with the man inside.
On a dark and cloudy fall day, when the downpour hung on strings from the skies, two little drenched grey rats arrived from somewhere. They arrived from far away and were cold and hungry. They saw the house and scurried in through the open door and hid in the basement. They found ample food, ate well and soon started to grow fat. By winter they had a brood and by spring another. The young rats, which grew up there had already considered the house their home and ran around the basement as if it were their own.
At first, the man didn’t even notice them. Later on he noticed that something was eating his vegetables, but ignored it. There was enough; more than enough for the hungry. Then he noticed a rat running along the wall. “How tiny and how timid” – he thought. “Let them live if they want.”
As time passed, the rats multiplied. At first they dug up the basement and then they started to dig into the walls. They dug deep and twisting holes which crisscrossed each other. Some even reached the rooms. The man shook his head when he noticed the first rat hole in his room. Since he didn’t like disorder, he plugged the opening and painted over it. By the next morning the hole reappeared. The man plugged the holes three times, and the rats dug it out three times.
Then the man waved his hand dismissively and thought:
“They must also live.
And if this is good for them, so be it.”
From then on he didn’t plug the holes.
In the meantime the rats continued to rapidly multiply. The holes also multiplied in the walls of the
house. Not only in the basement, but in the storage room, the attic, and even
in the rooms at night these rats scurried about and chewed the chewable. Then, one day, when the rats started chewing
his dress boots, the man got angry and struck them with his cane. He hit one on the head and that rat died. The
rats furiously gathered over this and declared that the man is the enemy who
does not let them live, restricts their freedom, disregards their rights; that
he is a murderer, evil and selfish.
“We won’t be slaves any longer!” screamed the head rat from atop a butter pot. “We want our freedom and our rights!” Thus the rats decided to wage war against the man.
The man had known nothing about any of this. He soon forgot his anger, bought himself a new pair of dress boots and didn’t care about the rats anymore. Although by this time there were many rats. They ate all the vegetables in the cellar; they ate all the flour and cheese in the storage room. They started gnawing at the bacon even though they knew that this was the man’s most precious treasure which he would not even share with his dog.
When the man noticed, he took the remainder of the bacon, tied it to a rod and hung it on the beam. This caused great commotion among the rats. “Impudence! Outrage!” they screamed when they realized that they cannot reach it. “He’s steals our food, exploits us! We cannot accept this anymore!” Thus the rats rebelled. “It’s our house!” they proclaimed among each other. “It was always ours; we just tolerated the man who lived in it as long as he behaved. But now enough is enough!”
Then one night, when the man was sleeping, the rats attacked him, bit him all over and chased him out of the house. They chased him far away. Then the rats proudly proclaimed to the garden, the trees, the animals, the birds and even to the flowers that from now on, according to all laws and rights, this house is not man’s country, but rat country.
Thus, they ruled according to rat tradition. They devoured everything that was edible and chewed everything in sight that was not. As expected, the cellar, the storage room, the silo were emptied. The birds moved away, the flowers withered, the walls around the house crumbled and started to blacken, and stench replaced the scent of trees and flowers. The vegetables rotted in the garden, because no one tended to them. The fruits ripened, fell from the trees and fell to the ground. The wheat fields were not harvested, the rain washed it and the wind took the seeds away. And as winter set in the rats had eaten everything that was edible and had chewed everything that was chewable. The walls were full of holes; the shingles were falling off the roof and there were gaping holes below the windows and doors. And then the rats started to starve, because there was not one grain of wheat left. A strong draft swept through the gaps around the doors while the wind whistled through cracks in the walls as snow fell through the broken roof. And these rats were helpless.
At first they started to squabble. They started to scratch and kill each other; chew and eat one another. But finally they had no other choice. They picked up and left this ruined empire.
As expected, the man returned for the spring, repaired the roof, cleaned the house, adjusted and whitewashed the walls, plowed the land, sowed and planted and by the time summer arrived, the house was once again surrounded by birdsong and scented flowers. The root cellar was once again filled, the grain storage was full and as winter arrived, everything was as if nothing had happened.
However, few rats remained hidden in the walls and in the basement pits. And when the man noticed that they were multiplying again, he thought long and hard one what to do with them.
You must also consider wisely and act accordingly!
A patkányok honfoglalása – The original Hungarian version
(Tanulságos mese fiatal magyaroknak)
Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk. Így élt az ember.
Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.
A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.
Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott szürke patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak és éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jól laktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.
Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk – gondolta. Éljen hát ő is, ha akar.
És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta:
– Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott baltájával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.
– Nem leszünk a rabszolgái tovább! – visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről. – Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. – És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad.
Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötőzte, s a rudat a dróttal felakasztotta a gerendára. Ebből lett aztán csak igazán nagy felháborodás a patkányok kőzött. – Szemtelenség, gyalázat! – kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. – Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább! – És fellázadtak. – Mienk a ház – hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!
S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak még a virágoknak is -, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, és kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra mar megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.
Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.
Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körút a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.
Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.
Ti is gondolkodjatok, s asszerint cselekedjetek!
Here’s an excellent reading in the original Hungarian: